Dr. Kovács Sándorné: Az öntözőkanna

2012. április 09.

Az öntözőkanna a fészer sarkában lakott. Régóta élt ott a félhomályban a gereblye, a kapa, az ásó és a lapát társaságában. Idővel mindannyian megkoptak, megöregedtek, de a legöregebb a bádogkanna volt. A füle és a rózsája fényesre csiszolódott a használattól, a teste pedig bebarnult, sötét színűre vált az idők folyamán. Belső falára egy levél is feltapadt már rég... De nem vették észre, mert senki sem nézett bele. Csak teleengedték vízzel, majd a fülénél fogva előredöntötték, és a rózsán át szétszóródott a cseppekre aprózódott víz. A tikkasztóan forró napokon vették a legnagyobb hasznát. Estefelé, mikor a szárazra szikkadt földben bágyadtan hervadoztak a virágok, ő hozta meg számukra a felüdülést.

– Ó, de jó, hogy jössz! – sóhajtották a szomjas növények. – Egész nap arra vártunk, hogy elhozd az éltető vizet a gyökereinknek, és hűs permeteddel megfürdesd a leveleinket! Annyira szeretünk téged! Jóságos vagy! Fáradhatatlan! Sohasem hagytál cserben bennünket! Te éltetsz minket, amióta csak ismerünk! – suttogták, és mohón kortyolták a rájuk hulló, gyöngyöző cseppeket.

A kanna boldogsága nem ismert határt. Bár szerény volt, a virágok hálája mégis mindennél többet jelentett számára. A növényeket az ő folytonos segítsége éltette, őt pedig a növények szeretete.

Telt-múlt az idő, s ahogy cserélődtek a gazdái, úgy öregedett ő is. Az alsó pereme kissé megcsorbult, a rózsáján egyre több lyuk tömődött el. Külsőre sem volt már mutatós, inkább megkopott, elhasználódott látványt nyújtott.

Legújabb, fiatal gazdái ócska limlomnak tekintették – csak azért locsoltak vele olykor, hogy kipróbálják. Néhány épségben maradt lyukon át szánalmasan csordogált belőle a víz, és hiába rázogatták, nem akart többet átereszteni magán. Ott is hagyták a fészer mellett az oldalára dőlve, kitéve az időjárás viszontagságainak.

Helyére, a fészerbe egy új eszköz költözött. Egy locsolócső.

Mikor kihúzták az udvari csaphoz, hosszú, narancssárga teste úgy tekergett, mint egy vége-hosszat nem érő kígyó. Vékony vízsugár nyelvét csúfondárosan öltögette a kannára, s még sziszegett is hozzá ijesztően.

A kanna alázattal tűrte sorsát. Néha beszélgetett a növényekkel, de azok már hűtlenül a locsolócsőnek suttogták hálás szavaikat, így hát inkább csukott szemmel a régi időkre emlékezett, mikor még szép volt, fiatal és használható, amikor mindenki szerette és számított rá.

Egyszer gyerekek jöttek vendégségbe fiatal gazdáihoz. Sikongatva szaladgáltak az udvaron, lefröcskölték egymást hideg vízzel, aztán édes, érett gyümölcsöket szedtek. Miután alaposan kifáradtak, pihenésképp elindultak felfedezni a titkokat sejtető fészert.

Amikor ráakadtak a földön heverő kannára, először fintorogva méregették, ám egy fiúcska kitalálta, hogy dobjanak rá célba. Mivel megtetszett nekik az új játék, gyorsan megragadták és feltették a kivágott körtefa rönkjére. Köveket kerestek, utána sorban célba dobtak rá. A kanna tompán döngött valahányszor eltalálták, s itt-ott behorpadt az oldala, mikor erősebb találat érte. Végül egy jól irányzott, erős ütéstől megadta magát, és leborult a földre. Diadalmas kiáltással felkapták, majd egy lendülettel átdobták a kerítésen az útmenti fűbe.

Alkonyatkor tért magához. Fölötte fényesen ragyogott a Hold, és csak a tücskök szaggatott ciripelése hallatszott.

– Hát így kell végeznem, az út szélén, elhagyatva, kidobva... – sóhajtotta, de örült, hogy legalább a megpróbáltatása véget ért.

Hajnalban friss harmat hullott rá,  s ez egy kicsit felélénkítette. Arra gondolt, hogy végül is nincs rossz helyzetben, mert új helyéről pontosan rálátott a kertre, szeretett virágaira. Nézegette, ahogy a kelő nap bontogatta szirmaikat, azok pedig kényeskedve nyújtózkodtak, és helyezkedtek a fény felé.

Közben egy kis pók felfedező útra indult rajta. Tett egy kört az alján, majd lakhatatlannak nyilvánította, ezért finom ezüstfonalán leereszkedett a fűbe, s elfutott. Így telt-múlt az idő lassacskán, amikor egyszer csak megállt mellette egy anyóka.

– Ó, egy locsolókanna! – kiáltott meglepetten. – Hogy került ez ide? – nézett körbe, de a kérdésre senki sem felelt. Felemelte, nézegette, forgatgatta... Ám semmi baját sem találta. – Öreg vagy, mint én, de semmi hibád sincs – ütögette meg vékony, ráncos kezével barátságosan az oldalát. – Pont ilyen kannám volt régen, mint ez! Szakasztott mása annak! – emlékezett, s a szíve kicsit hevesebben vert. – Kislány koromban hányszor locsoltam vele! – ábrándozott a múlton, és egyre nagyobb vágyakozással szorongatta kezében a kannát. – Vajon elvihetném magammal? Vagy valaki csak letette ide, aztán majd érte jön, és továbbviszi? De hát szemmel láthatóan kidobták, na meg nem is viselték nagy gondját, ahogy az oldalát elnézem!

Az anyó tanácstalanul topogott. Végül meglátta az udvarra kihúzott locsolócsövet.

– Á, hát ott van az utódod! Te már kiszolgáltál, és nem kellesz többé! Már értem, mit keresel itt! – magyarázta a kannának s kicsit magának is, majd tett néhány bizonytalan lépést.

A kanna füle pont illett a tenyerébe, és ez annyira megszokott, jó érzés volt!

– Jól van, hát nem bánom, elviszlek magammal! Meglásd, én jobban viselem a gondodat! Itt nem fogsz hiányozni senkinek! – határozott, aztán kannával a kezében, apró lépésekkel elballagott.

A kanna sorsa ettől kezdve gyökeresen megváltozott. Otthon az anyó alaposan megsúrolta, amitől újra előtűnt fényes bádogszíne, és már egyáltalán nem látszott öregnek. Amennyire lehetett, a horpadásokat is kikalapálta, egy vastagabb tűvel pedig megtisztította a rózsáján eltömődött lyukakat, így ismét ezernyi cseppben permetezett belőle a víz. Az anyóka nem zárta a fészer homályába! Kedvencei, a nagy fejű, piros muskátlik tövébe állította, ahol legszebb dísze lett kertjének.

 

A mese megjelent a Mesélj minden nap! c. kötetben (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), a Médiaunió Alapítvány 2011-es társadalmi célú kampányának nagy mesekönyvében.

Ha még több mesét szeretnél olvasni, folytasd a keresgélést a Magyar Olvasástárság (HunRA) vagy a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán!
Támogatóink: