Klein Gabriella: A cserfes asszony

2012. április 09.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak egy felesége. Szegények voltak, mint a templom egere. Egy kicsiny viskóban éltek, betevőjük is alig akadt.

De azért szépen éldegéltek – hangos szó nem volt a háznál. Hogyan is lett volna, hiszen az ember igen hallgatag volt, sokszor napokig a szavát sem lehetett hallani. Igaz, a feleségének meg be nem állt a szája reggeltől estig. Amint kinyitotta a szemét, már dőlt belőle a szó, mint vékából a búza, s nem is hallgatott el, míg a vánkosra nem hajtotta a fejét. Olykor még álmában is beszélt.

A szegény embert ez nem zavarta – néha pipára gyújtott, s hümmögött egy kicsit, de amúgy hagyta, hadd beszéljen az asszony, ha úgy tartja kedve.

Hanem történt egyszer, hogy a szegény ember éppen kinn dolgozott a földeken napszámban. S ahogy forgatja az erős földet, egyszer csak megakad a kapa valamiben. Próbálja kihúzni, de nem megy. Húzza jobbra, húzza balra, de az bizony elakadt. No, megköpte a tenyerét, nekiveselkedett teljes erejével a kapának, s akkorát rántott rajta, hogy az egyszeribe’ kiszaladt a földből.

Igen ám, de a kapával együtt kirántott még valamit, s az a valami ott lógott s visítozott a kapa végén. Nézi, hogy mi az, s hát egy fehér szakállú, arasznyi törpe volt. A szakállában akadt meg a kapa, azért volt olyan nehéz kihúzni a földből. Hallja a szegény ember, hogy valamit sivítozik az a kis emberke, hát gyorsan leszedi őt a kapa végéről, s közelebb emeli a füléhez, hogy értse, amit mond.

– Eressz el, te szegény ember, s meglásd, gazdagon megjutalmazlak érte!

– Ugyan – gondolta a szegény ember –, miféle jutalmat adhatna nekem ez a kis törpe?

Hanem mivel jó ember volt, és senkinek sem akart ártani, hát óvatosan letette az ősz emberkét a földre. S lássatok csudát: a törpe egy szempillantás alatt úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

– No – mondta magában a szegény ember –, lássunk munkához, mert így bizony nem lesz meg a napi betevőnk.

Hanem ahogy emelte a kapát, hogy belevágja a földbe, egyszerre honnan, honnan nem, megint ott termett az apró emberke, kezében valami csillogó tárggyal. Lehajol a szegény ember, emeli a törpét a füléhez, hogy megtudja, miért jött vissza. Az emberke meg cincogja vékony kis hangján:

– Tudd meg, te szegény ember: én a földalatti térségek királya vagyok, s rettentő hatalmam van. Ha akarnám, most mindjárt gilisztává vagy vakondokká változtathatnálak. De mivel látom, hogy te jó ember vagy, s mert jót tettél velem, teljesítem egy kívánságodat, bármi légyen is az. Fogd ezt az arany búzaszemet, otthon ültesd el, locsold meg. Másnapra kikel belőle egy aranypipa, azt tömd meg, pipálj rá, s miután elszívtad a pipadohányt, vágd földhöz a pipát teljes erődből, mondd a kívánságodat fennhangon, s az azon nyomban teljesül.

A szegény ember ezt hitte is meg nem is, de azért elvette a búzaszemet. Gondolta, ha nem is igaz, amit a törpe mondott, még mindig eladhatja azt az arany magot, s legalább egy évig nem lesz gondjuk a megélhetésre. Hanem még végig sem gondolta ezt, az emberke megint úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

A szegény ember állt egy darabig, csodálkozott erősen, de azután kapta magát, betette a kalapja alá a magot, s folytatta a munkát estelig.

Amikor hazaért, a felesége már az ajtóban várta. A szegény ember még be sem tette a lábát a házba, az asszony máris rákezdte – mondta a magáét, mintha sosem akarna kifogyni a szóból. Az ember csendben hallgatta, nem szólt semmit. Közben megvacsoráltak, s az asszony egyre csak fújta. Az ember hallgatott. Lefeküdtek, s az asszonynak még mindig járt a bagólesője. Addig mondta, addig fújta, míg végül elfáradt, elaludt, s akkor végre csend lett a házban.

A szegény ember erre óvatosan kikelt az ágyból, s ment, hogy elültesse a búzaszemet. Tudta, ha az asszonynak elmondja, mi történt, az úgysem hisz majd neki, tán még végig sem hallgatja, s azon lesz, hogy inkább adják el az aranymagot. Hanem a szegény ember most már a végére akart járni a dolognak.

Hátraosont a ház mögé, lyukat fúrt a földbe, beletette a magot, betemette, és jól meglocsolta. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, visszament a házba, és csendben bebújt az ágyba. Elaludni nem mert, mert félt, hogy a felesége előbb ébred fel, s még megtalálja az aranypipát. Így hát éberen várta, hogy megvirradjon.

Alighogy derengeni kezdett odakint, gyorsan felkelt, s lábujjhegyen kiosont a ház mögé – éppen oda, ahol a magot elásta. Hát, lássatok csudát! A búzaszemből valóban egy fényesen ragyogó aranypipa kelt ki.

Fogta a szegény ember, kihúzta a földből, megtisztította, s vitte be a házba. Odabent megtömte pipadohánnyal, s rágyújtott. Gondolta, míg elszívja a dohányt, kitalálhatja, mit is kívánjon. Nem akarta azt az egyetlen kívánságot csip-csup dolgokra eltékozolni.

Hát, ahogy szíjja a pipát s töprenkedik, felébred a felesége. De alighogy kinyitja a szemét, már mondja is az urának, ami épp a szájára jön. Mondja-mondja, ki nem fogy a szóból, fújja csak egyre. A szegény ember egy darabig csöndben tűri, hallgatja, nem szól egy szót sem.

Hanem akkor az asszony meglátja a pipát, s fékomadta-teremtette, most kezd csak rá igazán a kereplésre! Hogy így meg úgy, hogy miféle pipa az, honnan szedte azt az ura, s hogy mi lesz most már ővelük, ha az urát lefogják és bezárják, hát hogy tehetett ilyet a világ csúfjára. Merthogy azt hitte, az ura lopta azt az aranypipát.

Az ember igyekezett oda sem figyelni, mit kárál a felesége, s a kívánságát minden erővel kigondolni – de hiába. Az asszony folyamatos kárálása minduntalan megzavarta.

A pipadohány már a végéhez közeledett, s a szegény ember sehogy sem jutott egyről a kettőre. A feleségének egyetlen minutára sem állt be a szája. Addig mondta, addig fújta, míg az ember egyszeribe’ kifogyott a béketűrésből, s annyira megdühödött, hogy mérgében felugrott, földhöz vágta a pipát, és azt kiáltotta:

– Ejnye, te feleség, hogy tapasztaná be az ég a szádat végre!

Hej, de bárcsak ne mondta volna, mert az asszony szája abban a minutában összeragadt, s egy hang nem sok, annyi sem jött ki többé rajta.

Bezzeg, volt most nagy ijedelem és búsongás. Jajj, dehogy akarta a szegény ember, hogy a felesége megnémuljon, hiszen szerette az asszonyt a cserfességével együtt. De hát most már mit tehetett. Vissza nem fordíthatta a dolgot, s a tetejébe’ még a kívánságát is elfecsérelte. Egy darabig tépelődött magában, szomorkodott is erősen, de azután csak gondolt egyet, hogy ő bizony nem búslakodik itt hiába, inkább felkerekedik, és megkeresi a törpét, aki a magot adta, hátha még segíteni tudna valahogyan.

Fogta hát a kapáját, s ment ki a földre, ahol előző nap dolgozott. Ott aztán nekiállt kapálni, forgatta a földet, hátha megint ráakadna a kis emberkére. Kapált-kapált a szegény ember egészen estelig, de a törpét nem lelte sehol. Nagy bújában leült a földre, s igencsak sóhajtozott.

– Hajaj – mondotta csak úgy maga elé –, bárcsak megint minden úgy volna, mint régen! Hiszen jól megvoltunk mi az asszonnyal, nem volt semmi gondunk. Szerényen, de megéltünk. Hanem most mihez kezdjek? Hisz’ akkora a csend a házban, hogy azt sem tudom, hová forduljak. Jajj, te törpe, bár össze se akadtam volna veled! Még ha kívánhattam volna is temérdek vagyont és gazdagságot, mit érek vele, ha az én asszonykámat nem hallom többé.

Hát, halljatok csudát! Alighogy ezt kimondta, hirtelen előtermett az apró emberke a semmiből. Felszaladt a szegény ember vállára, s onnan tilinkózta vékonyka kis hangján:

– Hallod-e, te szegény ember, én bizony minden szavadat hallottam, s mert te ilyen erősen szereted a feleségedet, hogy inkább a szegénységet választanád, mint hogy ne halljad többé a hangját, segítek rajtad. Most menj szépen haza, s meglásd, mire hazaérsz, az otthonodban minden rendben lesz.

A szegény ember igencsak elámult, s már nyitotta volna a száját, hogy köszönetet mondjon, de a törpe egy szempillantás alatt úgy eltűnt, mint a kámfor. Egy darabig még állt ott a szegény ember tátott szájjal, vakarta a fejét, de azután csak-csak magához tért, és sietve hazaindult.

Hanem ahogy közeledett a házhoz, alig akart hinni a szemének: a rozzant kis viskó helyén egy csodaszép téglaház állt, tornácán muskátli, kertjében gyümölcsöktől roskadozó almafák, az udvaron istálló, baromfi ól. Már-már kezdte azt hinni, hogy rossz helyen jár, s fordult volna vissza, ha meg nem látja a feleségét a ház ajtajában. Ott állt az asszony takaros kis köténykében, fején csinos főkötővel, s bizony, alighogy megpillantotta az urát, rá is kezdte nyomban, és mondta a magáét megállás nélkül. Hogy így-úgy, hogy az ura milyen csúfot űzött véle – egész álló nap egy szót sem tudott szólni, s hogy hát azután meg azt sem tudta, hová, kihez forduljon, mert az történt, hogy egyszer csak a kis kalyibájukból egy gyönyörű, több szobás ház lett – a legjobb bútorokkal, a szekrényekben szebbnél szebb ruhák, a kamra telve finomabbnál finomabb ételekkel, és ez még mind semmi! De szedje már a lábát az ura, mert ő mindent meg akar mutatni, el akar mesélni neki.

Hiszitek, nem hiszitek, másnap dél lett, mire az asszony a mondandója végére ért. Hanem akkor, mintha csak elvágták volna szavának fonalát, elhallgatott. Eltelt egy fertály óra is, mire ismét megszólalt, s azt kérdezte az urától:

– Hát, kend, mit szól ehhez?

A szegény ember igencsak meglepődött. Megszokta már a sok év alatt, hogy csak az asszony beszél otthon. Hanem aztán elmosolyodott a bajusza alatt, s azt mondta:

– Én bizony csak azt, lelkem-feleségem, hogy eddig is szépen éltünk-éldegéltünk, de ezután már semmire se lesz gondunk.

Így is volt. Szorgosan dolgoztak mind a ketten, így szépen gyarapodott a kis gazdaságuk. Nem szenvedtek hiányt semmiben. De akármilyen jómódban is éltek, nem feledték el sohasem, hogy honnan is indultak. Ezért, amikor csak tehették, megsegítették a rászorulókat.

Még máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

 

A mese megjelent a Mesélj minden nap! c. kötetben (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), a Médiaunió Alapítvány 2011-es társadalmi célú kampányának nagy mesekönyvében.

Ha még több mesét szeretnél olvasni, folytasd a keresgélést a Magyar Olvasástárság (HunRA) vagy a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán!
Támogatóink: