Mérő Ádám: Az ellopott mesék – Csipke és Rózsavirág megmenti a meséket

2012. április 21.

A két tündérlány, Csipke és Rózsavirág karácsonyhoz készülődött. Ez minden évben különleges alkalom volt és ilyenkor rengeteg dolguk akadt. Ők ugyanis nem közönséges tündérek voltak, akik gondtalanul repkedtek fűszálról fűszálra, varázsport gyűjtögetve, a virágoknak énekelve, hanem Mesetündérek. A Mesetündérek pedig mindig nagyon elfoglaltak voltak, különösen így karácsony tájékán.

Az ő feladatuk volt, hogy minden gyerek mesekönyve megteljen mesével. A mesekönyvek lapjai ugyanis először üresek, a mesék maguktól nem kerülnek bele a könyvekbe. A gyerekek csak akkor találnak mesékkel teli könyveket a karácsonyfa alatt, ha Csipke és Rózsavirág elhozza nekik a meséket Meseország birodalmából.

Karácsony éjjelén a két hópihe sipkás, gesztenyehéj kabátos tündérlány a süvítő északi szél hátára pattan, mely a táncoló hópihéket kerülgetve elrepíti őket Meseország kapujához. A kapu egy piciny, befagyott tengerszem a Fűrészfogas hegyek között, egy elhagyatott, havas, kopár völgyben. Csipke és Rózsavirág ilyenkor háromszor kettőt és kétszer hármat koppant egymás után a jégre, mire megnyílik a lék, és azon keresztül átléphetnek Meseországba.

Ez idén is így történt, úgy, mint azelőtt mindig. A titkos kopogtatás után megnyílt jég, a tündérlánykák pedig alámerültek. A jég alatt azonban nem víz van, hanem a mesék birodalma. Egy óriási erdő magasodik a befagyott tó fenekén, a fák ágai egészen a jégfelszínig nyújtóznak fel. A mesék pedig a fák odvában laknak. Csak a Mesetündérek tudják, melyik fa odva melyik mese otthona. Emiatt csak ők tudják felkeresni és a mesekönyvek lapjaira szállítani a meséket. Hosszú és kemény munka ez karácsonykor, de Csipke és Rózsavirág ilyenkor megállítják az időt, hogy a Föld minden gyermének mesekönyvébe tudjanak mesét szállítani, senki se maradjon mese nélkül.

Most karácsonykor azonban a kis tündérek ijedten álltak a hatalmas fák tövében. Valami furcsa dolog történt a fákkal: nem ragyogtak belülről. Minden évben a fák belsejében ilyenkor halvány fény sugárzik, mely áttetszik a fakérgen is, és a fák törzse különböző színekben tündöklik miatta. Most mégis sötét volt az egész erdő. A mesetündérek az első fához repültek, és tenyerüket a törzséhez nyomták. Így szokták előcsalogatni a meséket a fák mélységes mély odvának belsejéből. Rémület vett erőt Csipkén és Rózsavirágon. Az első fa üres volt. Továbbrepültek, és sorban nyomdosták apró tenyereiket a fák törzséhez, de sehol nem találták a meséket. Az erdő üres volt. Álltak a szuroksötétben, és csak saját lélegzetüket hallották. Dermedt csend vette őket körül.

A fák királya szólt végül hozzájuk mély és mindent betöltő, zengő hangján:

– Eltűntek a mesék. Elmentek maguktól. Sohasem láttam még ilyet, hogy nem ti jöttök el értük.

– Kivel mentek el? Csak mi tudjuk őket előhívni a fák odvából! – kérdezte ijedten Csipke.

– Senki nem jött értük. Egyik nap furcsa zene szólalt meg az erdőben. Mi, fák nem tudtuk, honnan jön a hang. Egészen különleges, zizegéshez hasonló, halk muzsika töltötte be az erdőt. A mesék pedig elindultak a hang irányába, és a léken keresztül elhagyták a felszín alatti világot – válaszolt a fák királya.

– És fogalmatok sincs róla, hogy hova mehettek? Karácsony van, és nekünk meg kell tölteni a gyerekek mesekönyveit! – sipította vékonyka hangján Rózsavirág.

– Sajnos elképzelésem sincs róla – dörmögte a vén, kérges törzsű király. – Egy dolog azonban a segítségetekre lehet: a mesepor. Tudjátok, hogy a mesék finom szemcséjű, rózsaszín port hullatnak maguk után. Ez a fagyott hóban is látszik. Ha követitek a port, a nyomukra lelhettek – tanácsolta fa apó.

A tündérek meghajoltak a fák királya előtt, és megköszönték a segítségét. Ezután a léken keresztül elhagyták a varázserdőt. Kint közben hatalmas hóvihar támadt, az északi szél pedig még dermesztőbben tombolt. Csipke és Rózsavirág pici, áttetsző szárnyacskáikkal alig bírták magukat megtartani a dühőngő orkánban. Nagy nehezen a tó partjára evickéltek, és hosszas keresés után felfedezték a rózsaszín meseport a kavargó hóban. A por kígyóként tekeregve vezetett be a Fűrészfogas hegyek belsejébe. A parányi tündérlánykákat majd elsöpörte a szél, de vakmerő bátorsággal és elszántsággal folytatták útjukat. A tündérpor egy hatalmas szikláig látszódott, mintha a mesék nekimentek volnak a hegy falának, majd eltűntek volna annak belsejében.

Közelebb léptek a sziklához. Furcsa karcolások húzódtak a kő felszínén, melyeket még ebben a hóviharban is látni lehetett. A karcolásokon keresztül pedig úgy tűnt, a szikla is úgy izzik belülről, ahogy a tó alatt a fák szoktak a meséktől.

– Itt kell lenniük a meséknek! – kiáltott fel Rózsavirág. – Valahogy el kell mozdítanunk ezt a sziklát, és ki kell szabadítanunk őket!

A „mesék” szóra a szikla megmozdult, majd hatalmas robajjal elgurult az útjukból. Alig tudtak félreugrani előle. Az óriási kőtömb helyén pedig egy barlang bejárata tárult fel a szemük előtt. A barlang mélyéről rózsaszín árnyalatban úszó fény szüremlett ki. A mesetündérek összedörzsölték a szárnyukat, melyek ezután, mint a szentjánosbogarak, világítani kezdtek a sötétben. A tündérlánykák a kapun keresztül beléptek a sötétségbe.

Ahogy a sötétben repültek parányi szárnyuk fényénél, hirtelen ők is meghallották azt a furcsa hangot, melyről a fák királya beszélt. Ugyan nagyon halk és zizegő volt, de tisztán lehetett hallani a barlang sötétjének csendjében. A zene egyre erősödött, végül már egészen közelről szólt. Csipke és Rózsavirág egy hatalmas teremhez érkeztek. A mennyezet itt rendkívűl magas volt, és óriási kőoszlopok vették körbe a termet. Az oszlopcsarnok közepén pedig egy alak ült. Iszonyú nagy és kövér volt, hatalmas fején súlyos kőkorona díszlett. Egészen mozdulatlanul ült. Lábánál pedig egy parányi, sipkás emberke ücsörgött, aki egy sziklahárfán játszott. Innen jött ez az andalító, furcsa, zizegő hang, ő játszott folyamatosan a hárfán. A két alak mellett egy óriási méretű, átlátszó kristálygömb állt. Belsejéből rózsaszín fény sugárzott. A két Mesetündér azonnal észrevette a meséket: a kristálygömbe voltak bezárva. Mindannyian. Az összes karácsonyi mese a gömb foglya volt.

– Idetaláltatok hát – mondta a manó cérnavékony hangján, miközben a hárfázást egy pillanatra sem hagyta abba. – Már vártunk benneteket.

– Kik vagytok, és miért raboltátok el a meséket? – fakadt ki egyszerre Csipke és Rózsavirág.

– Óóó, hát fogalmatok sincs? Ott a trónuson Unalom Hercege, én pedig hűséges szolgálója, a Tétlen Manó vagyok. Kérdésetekre nagyon egyszerű a válasz! – kacagott fel sipítva a manó. – Unalom Hercege csak úgy tud jóllakni, ha meséket eszik. A mesék tartják őt életben, de étvágyát nem tudják elmulasztani. Eddig minden évben csak néhány mesét tudtunk ellopni, amit a gyerekek észre sem vettek. Néhány üres lap fel sem tűnik a sok könyvben. Most azonban uram féktelen étvágyát csillapítani tudjuk, mert sikerült a hárfa hangjával az összes mesét idecsalnunk! – kiáltotta Tétlen Manó az öklét rázva.

A tündérek reszkettek a félelemtől, a szó is a torkukra fagyott. Nem tudták, hogy miképpen segíthetnének a meséken. Egyszer csak Csipke odasúgta Rózsavirágnak.

– Tudod, miért ül Unalom Hercege mozdulatlanul a trónuson, és miért nem kezdi el enni a meséket?

Rózsavirág megrázta a fejét.

– Azért, mert mi megállítottuk az időt. Ilyenkor a legtöbb varázslatos lény – tündér, manó, a Meseerdő fái – nem áll meg az idővel együtt, de úgy látszik, a herceg valamiért mégis az idő foglya lett – magyarázta el az egészet Csipke.

– De örökké nem tarthatjuk megállítva az időt; valami mást kell tennünk! – sustorogta rémülten Rózsavirág.

– Mit sugdolóztok ti ott? – förmedt rájuk a manó. – Nemsokára úgyis újra indul az idő, és uram egymás után fel fogja falni az összes mesét. Az egészben pedig az lesz a legszebb, hogy végig kell néznetek! – kacagott fel a rút emberke.

Rózsavirágnak hirtelen eszébe jutott valami.

– Egy módon tudjuk kiszabadítani a meséket az üveggömbből! Egyetlen dolog van, ami a meséket mindenekfelett magához vonzza. Ez pedig a gyerekek karácsonyi nevetése, mikor a mesekönyveket megkapják! – súgta hallkan Csipke fülébe.

– Varázsoljunk gyorsan gyereknevetést! – válaszolta Csipke. A két tündér megint összedörzsölte a szárnyacskáját, de ezúttal nem fény jelent meg, hanem nevetés hallatszott. Egyre hangosabb nevetés. Olyan gyermeki kacaj, ami elnyomta a kint tomboló északi szél hangját. A Tétlen Manó ijedten nézett körül, hiszen nem látott senkit. Hatalmas gazdája továbbra is mozdulatlanul ült a kőtrónon. Az óriási üveggömb hirtelen megrepedt. A mesék akadály nélkül szálltak a mesetündérekhez, és követték őket a barlang kijárata felé. A manó tehetetlen dühében földhöz csapta sipkáját, és ugrálni kezdett rajta.

A tündérek kirepültek a barlangból, a mesék a nyomukban. Csipke és Rózsavirág végre elkezdhette megtölteni a könyvek lapjait a mesékkel. Minden üres lapra jutott immár mese úgy, ahogyan ez minden évben történt. Karácsony este pedig a gyerekek boldogan bontották ki mesekönyveiket, és izgatottságtól fénylő szemekkel kezdték el lapozgatni az ajándékokat. A gyereknevetést most már nem kellett idevarázsolni, magától hangzott fel minden háznál.

Csipke és Rózsavirág pedig boldogan, de a fáradtságtól kimerülten tértek nyugovóra a hatalmas fenyőfa odvában, ahol puha selyemfűből volt az ágyuk, amit még nyáron gyűjtöttek a réten.

 

A mese a Médiaunió Alapítvány 2011-es Mesélj mindennap! kampányának meseíró pályázatára érkezett.

Ha még több mesét szeretnél olvasni, folytasd a keresgélést a Magyar Olvasástárság (HunRA) vagy a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán!
Támogatóink: