Orbán Andrea: A bátor mézeskalácshuszár

2012. április 09.

„Nála szebbet sose láttam,
Ilyen lányt még nem csodáltam.
Nincs nekem, csak az a vágyam,
Együtt éljünk egy kis házban.
Nevelgessünk sok apró mézesgyereket,
S szívünkben mindig legyen szeretet.”

Ettől kezdve boldogan éltek otthonukban, a kis pékség egyik kis üveges szekrényében, és a kis mézeskalácshuszár olyan lángolóan szerette Mártáját, hogy gyakran a piros színű cukormáz is szinte megolvadt szíve környékén. Márta pedig viszont szerette Mártonunkat.

Egy napon aztán egy idős, ősz hajú néni lépett be a pékség ajtaján kezében csomagokkal. Fáradtnak tűnt, és látszott rajta, bizonyosan messziről érkezett. Egy darabig föl s alá járkált a boltban, majd megállt egy kis üveges szekrény előtt, rámutatott valamire, és így szólt:

– Ezt szeretném! A kis unokám nagyon fog neki örülni.

– Rendben! – válaszolta a bolt udvarias eladónője, és keze máris a mézeskalács figurák felé nyújt. Megragadta Mézeskalács Mártát. Beletette egy kis papírtasakba, és azzal odaadta a messziről jött, meggyötört, ősz hajú néninek, aki ránézett Mártára, elmosolyodott, majd kilépett a bolt melegéből a fagyos, hideg télbe.

Mézeskalács Márton látva az előbb történteket, ijedten nézett elkerekedett éj kék, cukormáz szemeivel, és azon tűnődött, hogy hová lett mézeskedvese, Márta. Szomorúság költözött Mártonunk szívébe. Napokig csak sírt, csak sírt az üveges kis szekrényben. Egyszer aztán, ahogy így siratta elveszett kedvesét, a szeretet könnyei végigfutottak testén, és arra lett figyelmes, hogy megelevenednek tagjai. Megmozdult a keze, a lába, a fejével bólintani tudott, a szája mosolyra húzódott ettől a felfedezéstől. Több se kellett Mártonnak, megigazította magán piros huszárruháját, a fején a szép tollas sisakot, magához vette hűséges kardját, és nekivágott a nagyvilágnak, hogy megtalálja az ő Mézeskalács Mártáját, aki a szívének a legkedvesebb ezen a világon.

A kis mézeskalácshuszár napokon át bolyongott céltalanul, várva a csodát, hogy egyszer csak megtalálja kedvesét. De Márta nagyon messzire került Mártontól. Egy este aztán, amikor a kis mézeshuszár és az ő hűséges paripája, Ráró leheveredtek egy falucska szélén, hogy megpihenjenek. Már majdnem elaludtak, amikor aranyszínű fényre lettek figyelmesek. Egyszer csak egy szőke, aranyruhás teremtmény jelent meg előttük.

– Gazdám, ez itt egy… igazi… angyal! – kiáltott meglepetésében Ráró, a ló. Ráró nagyon okos paripa volt, és beszélni is tudott.

Az angyallány eleinte csak állt, majd kis idő elteltével egy mosoly kíséretében a következőt mondta Mézeskalács Mártonnak:

„Három jó cselekedet az ára,
Csaljál mosolyt emberek arcára,
Őszinte örömöt és hálát,
És egykettőre közel lesz Mártád.”

Azzal az angyal olyan gyorsan, amilyen gyorsan érkezett, köddé vált. Mézeskalács Márton törte a fejét, hogyan tudna három efféle cselekedetet véghezvinni egy ilyen mézeskalács legény, mint ő. Végül Ráró törte meg a csöndet:

– Tudod, Márton – mondta Ráró, a mézeskalács ló szomorúan –, mi a magunkfajta mézes nyalánkságok sorsa karácsonykor? Megesznek minket! Minden mézeskalács figura, csokoládé és sütemény rémálma. Amikor kicsi voltam és rosszat tettem, mindig azzal riogattak, hogy nemsokára itt a karácsony. Akik túlélik a karácsonyt, azok a szerencse fiai… vagy lányai. Gyorsan kell cselekednünk, mert nem akarom úgy végezni… mint a többség… Sokáig szeretnék még az élő mézeskalács figurák sorában lenni! Sikerülni fog, meglátod!

– Igazad van, Ráró, hűséges paripám!

Amint Márton kimondta e szavakat, a hátuk mögül zaj hallatszott. Valaki vékony hangon, de annál hangosabban zokogott a sötétben. Márton és Ráró egyszerre fordultak hátra, a zajforrás irányába. Egy közeli padon, a templomkertben egy hatévesforma kisfiú sírt. Mézeskalács Márton és paripája egy darabig zavarodottan nézett a fiúcskára, majd kisvártatva odaléptek hozzá mindketten, és megszólították.

– Mi a baj? Miért sírsz, te kicsi ember? – kérdezték Mártonék.

A kisfiúnak meglepetésében – amiért ebben a pillanatban épp két mézeskalács figura kérdezősködik a hogyléte felől – tátva maradt a szája. Kis idő múlva azonban válaszolt újdonsült ismerőseinek:

– Apa és anya… Mi szegények vagyunk. Anya és apa… Elveszítették a munkájukat… Nem tudunk mit enni… Éhesek vagyunk – mondta Peti szipogva.

A két kis mézeskalács figura törte-törte a fejét, hogyan is tudnának segíteni Petin és a családján. Végül Mézeskalács Márton így kiáltott fel:

– Támadt egy jó ötletem! Gyere ide hozzám, Peti, és törj egy darabot a karomból! Szívesen adom. Fogadd el tőlem, hisz enned kell!

Peti rövid ideig tétovázott, majd félénken odalépett Mártonunkhoz, remegő kézzel megfogta a mézeskalácsfiú kezét, és óvatosan – hisz nem akart fájdalmat okozni jótevőjének – tört egy darabot Márton karjából. Márton, ahogy a karját tartotta, meglepődve vette észre, hogy nem érez fájdalmat. Még nagyobb volt a csodálkozása, amikor észrevette, mi történt törött karjával. Az a hiányzó rész, amelyet közben Peti már jó étvággyal elfogyasztott, újra kinőtt, és karja ugyanúgy nézett ki, mint annak előtte. Márton biztatta a kisfiút, hogy törjön még karjából néhány finom falatot, és vigyen haza az apukájának és anyukájának, hogy ők is jól lakjanak. Peti boldogan evett, Márton karja pedig csodák csodájára minden esetben újra kinőtt. Miután a kisfiú végzett az evéssel, boldog mosollyal ölelte meg a két mézeskalács figurát.

– Köszönöm nektek, hogy segítettetek nekem és a családomnak. Sosem fogom elfelejteni, amit értünk tettetek – búcsúzott Mártonéktól Peti.

Márton és hű paripája meghatódva néztek a távolodó Peti után. Nem sokkal ezután fényességet láttak leereszkedni az égből. Az angyallány volt az, akivel korábban találkoztak.

– Márton, nagyon hősiesen viselkedtél. Boldoggá tettél egy egész családot. Már csak két jócselekedetet kell véghezvinned, és megmutatom az utat Mártádhoz.

– Köszönöm a szép szavakat, angyalka – mondta Mézeskalács Márton.

– Jutalmul bátorságodért, az északi szél elröpít benneteket egy segítségre váró idős emberhez. Ez a bácsi sokat fohászkodik azért, hogy a karácsonyt az unokáival tölthesse a karácsonyt. A ti feladatotok az lesz, hogy teljesítsétek az álmát.

Miután az angyallány elmondta e szavakat, azon nyomban eltűnt. Nemsokára szelesre fordult az idő. Az északi szél eljött a két mézeskalács utazóért. Felkapta, és messzire repítette őket. Amint földet értek, egy kis kunyhót pillantottak meg, amelynek kéményéből szürke füst szállt fel. A házigazda, az idős bácsi az ablakból kukucskált kifelé, így várakozott érkező vendégeire. Tudta, hogy bármelyik pillanatban megérkezhetnek, hiszen égi jelt kapott egy aranyfényű angyallánytól. Mézeskalács Márton és Ráró kopogtattak a ház ajtaján, mire a bácsi hamarosan ajtót nyitott nekik, és betessékelte őket.

– Szervusztok, kis mézeskalács figurák! Egy angyalka jelent meg tegnap nekem este. Ő mondta, hogy ti majd a segítségemre lesztek – mondta reménykedve János bácsi.

– Miben tudunk segíteni? – kérdezték Mártonék.

– Nagy az én gondom… Idős vagyok… Nehezen utazok… Nem merek már vonatra, villamosra, repülőre szállni… Félek tőle már… Viszont… Szeretném látni a fiamat és a kis unokáimat… de nagyon messze vannak tőlem… Angliában élnek… Karácsonyra szeretnék eljutni oda… Ez a legnagyobb vágyam.

A messzeség gondolatára Mártonnak könnyek gyűltek a szemébe, olyannyira vágyódott már elveszett kedvese után. Kisírta magát, majd így szólt:

– Meg tudom érteni, János bácsi. Nekem is messze van az, akit nagyon szeretek. Reggelig gondolkodnánk Ráró lovammal, hogy mit lehetne tenni.

– Köszönöm a kedvességeteket! – mondta János bácsi.

Az idős ember bevezette őket egy szobába, ahol az éjszakát tölthették. János bácsi jó éjszakát kívánt nekik, és azzal nyugodni tért. A két kis mézeskalács figura pedig egész éjszaka törte a fejét azon, hogyan is segíthetnének az idős embernek. Mikor megvirradt, Mártonék izgatottan keltették fel János bácsit.

– János bácsi, megvan a megoldás! Együtt karácsonyozhat a fiával és az unokáival!

– Igazán? Meséljétek el, mit találtatok ki! Hogyan jutunk el a messzi Angliába?

Ráró beszélni kezdett, de János bácsit nem lepte nem a beszélő lovak látványa. Biztosan látott már ilyet, vagy beszélte a nyelvüket, vagy egyszerűen csak hitt a csodákban.

– János bácsi, fessen rám cukormázból szárnyat, és kívánja erősen, hogy repülni tudjak!

A bácsi nem sokáig vesztegette az időt. Csodaszép szárnyat készített Rárónak, miközben arra gondolt, hogy mézeskalács paripán repül a fia és az unokái felé Angliába. Mikor készen lett, összeszedte az úti csomagjait, és felpattant Ráróra. Mézeskalács Márton pedig izgatottan ült fel János bácsi mögé. Ráró elrúgta magát a földről, és pár pillanat múlva már úton voltak észak felé. Hosszú utat tettek meg a levegőben, mire estére Angliába értek. Amint földet értek, egy takaros kis házikót pillantottak meg. Az idős embernek könny szökött a szemébe, amikor felismerte a házat. Kopogtatott. A fia nyitott ajtót.

– Apa… apa… Hihetetlen, hogy itt vagy. Úgy örülök! Micsoda meglepetés! – mondta a fiú, miközben az apját ölelte. Ekkora már János bácsi unokái is megjelentek, egyenként ugorva nagyapjuk nyakába.

– Nagyon hiányoztatok! Bevinnétek a csomagjaimat? Mindjárt én is megyek – mondta János bácsi.

– Igen! – mondták kórusban a boldog család tagjai.

János bácsi örömtől sugárzó arccal köszönte meg Mézeskalács Mártonéknak a segítséget.

– Nagyon boldoggá tettetek engem. Régebben én segítettem az embereken azzal, hogy meggyógyítottam őket, most viszont én kaptam tőletek segítséget. Ha bármikor segíthetek nektek valamiben, tudjátok, hol lakom. Köszönöm nektek! Boldog karácsonyt!

– Boldog karácsonyt, János bácsi!

János bácsi elbúcsúzott Mártonéktól, és bement a családjához. Valóra vált a legnagyobb álma. Márton és Ráró elérzékenyülve álltak a házikó előtt, amikor is megjelent az ismerős sugárzó aranyfény és az angyallány.

– Büszke vagyok rátok, kis mézeskalács figurák! Ezért a szép cselekedetért cserébe elröpülünk együtt arra a helyre, ahová Mézeskalács Mártát vitte az idős néni. Ott azonban még egy próbát kell kiállnotok. Indulhatunk?

Márton és Ráró bólintott. Az angyalka egy mosoly kíséretében arra kérte két útitársát, hogy öleljék át erősen. A levegőbe emelkedtek, és meg sem álltak az idős néni házáig. Kopogtattak a ház ajtaján. Nemsokára az ősz hajú, idős néni állt az ajtóban. Az angyalka szóba elegyedett a nénivel, mivel már régóta ismerték egymást. Esténként Rózsika néni ugyanis rendszeresen beszélgetett az angyallánnyal, és kérte tőle a kis unokája gyógyulását.

– Rózsika néni, újra én vagyok az, az aranyfényű angyallány. Két útitársam, a két derék mézeskalács figura segíteni szeretne a kis Juditkán.

– Gyertek csak be!

Azzal Rózsika néni leültette vendégeit. Ekkor Mézeskalács Márton törte meg a csendet:

– Rózsika néni, Mézeskalács Márton vagyok. Segíteni szeretnénk a kicsi Juditkán. Én és Ráró lovam szeretnénk éjszakára maradni, hogy kitalálhassuk, miképpen segíthetnénk.

Rózsika néninek remény gyúlt a szívében, hogy újdonsült vendégei talán segíthetnek, hogy a kis Juditka újra egészséges legyen. Azzal bevezette őket egy kis, csöndes szobába, és magára hagyta a két jó barátot.

A két kis mézeskalács figura tanakodott egész éjjel, de nem sikerült megtalálniuk a megoldást. Csalódottan nézték a napfelkeltét, amikor Márton hirtelen felkiáltott:

– János bácsi! Régen doktor bácsi volt, és sok mindenkin segített! Szóljunk az angyalkának, hogy röpítse ide az északi széllel. Biztosan meggyógyítja Juditkát.

– Nagyon jó ötlet, Márton! – ujjongott Ráró.

Szaladt a két jó barát az angyalkához, aki örömmel teljesítette a kérésüket. Néhány óra múlva pedig már kopogtattak is a kis házikó ajtaján. János bácsi volt az.

– Jó napot kívánok! Doktor vagyok! Szeretném megvizsgálni Juditkát – mondta udvariasan János bácsi.

Rózsika néni beengedte, és Juditka szobájához vezette a doktort. János bácsi megvizsgálta a kislányt, és adott neki gyógynövényekből készült orvosságot. Csodák csodájára a kis Juditka napokon belül újra egészséges volt. Rózsika néni nem győzött hálálkodni – hol az angyalkának, hol János bácsinak, hol pedig a két leleményes mézeskalács figurának.

– Köszönöm szépen a segítségeteket. Tehetek-e én is valamit értetek? – kérdezte a boldog nagymama.

– Igen – mondta Mézeskalács Márton izgatottan.

– Mit tehetek érted, te derék mézeskalácshuszár?

– Nemrég el tetszett hozni Juditkának a világ legszebb mézeskalácslányát, egy kisvárosi pékségből. A mézeslányka az én kedvesem, Mézeskalács Márta. Szeretném őt visszakapni.

Azzal Rózsika néni kiszaladt a konyhába, és behozta Mártát. Mártonunk megölelte, megcsókolta a mozdulatlan mézeskalácslányt. Mézeskalács Márta tagjaiba hirtelen élet költözött. Azonnal felismerte kedvesét, és sírva borult Márton nyakába. Újra egymásé lettek. Nem telt bele egy év, és a következő karácsonyra teljesült Mézeskalács Márton minden álma.

„Együtt élünk mézesházban,
Örömben és boldogságban,
Körülvesz minket a szeretet,
És a mézeskalács gyerekek.”

Ráró pedig azóta is boldogan legelészik a mézeskalácsház istállójában.

Itt a vége, fuss el véle!

A mese megjelent a Mesélj minden nap! c. kötetben (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012), a Médiaunió Alapítvány 2011-es társadalmi célú kampányának nagy mesekönyvében.